Belgium. Mindenkinek eszébe jut valami az ország neve hallatára, egyeseknek a máig működő királyság intézménye, másoknak a festő, Rubens, az ínyenceknek pedig a sör és a csokoládé. De, ha egy autósport rajongótól kérdezzük meg, hogy mi ugrik be neki elsőre, természetesen Spa, és a legendás versenypálya lesz a válasz. Az Ardennek erdős lankái között fekvő Circuit de Spa-Francorchamps 1922 óta ad otthont autó- és motorversenyeknek, a világ egyik legrégebbi és legkülönlegesebb hangulatú versenypályája.
Itt álljunk is meg egy pillanatra: Spa egy festői szépségű, tipikus flamand kisváros, de a pályához semmi köze nincsen, az ugyanis a kb. 10 km-re fekvő Francorchamps határában terül el. Mint, azt a pálya személyzetétől megtudtuk, egész egyszerűen azért használják a Spa elnevezést, mert a nemzetközi sajtóban és a világ minden nyelvén sokkal könnyebben kommunikálható, mint a Francorchamps. Lássuk be, van benne logika…
Április utolsó hétvégéjén nem mindennapi élményben volt részünk, Alfa Romeo rajongókként Európa egyik legnagyobb és legkomolyabb olaszautós találkozóján, a 11. alkalommal megrendezett, kétnapos SpaItalia nevű őrületen vettünk részt saját Alfával. Az esemény egyik különlegessége, hogy – más találkozókkal ellentétben – nemcsak egy-egy márka vagy típus rajongói gyűlnek itt össze, hanem gyakorlatilag mindenféle autó, amit az olasz autóipar az elmúlt száz évben négy kerékre állított. A másik pedig, maga a helyszín, a legtöbb Forma-1-es pilóta kedvenc pályája, a versenynaptár leghíresebb kanyarjával, amit minden F1 rajongó jól ismer: az Eau Rouge, vagyis Vörös Víz. A találkozó évről-évre egy-egy márka vagy téma köré épül, 2010-ben az Alfa Romeo centenáriuma volt a középpontban, idén pedig a Lancia kapott kiemelt figyelmet.
A szervezkedés és indulás kissé kapkodósra sikerült, a korábbi években ugyanis kora nyári, általában júniusi hétvégén volt a rendezvény, és mi is erre készültünk, idén azonban korábbra hozták az időpontot. Spa körülbelül 1300 km-re van Budapesttől, ezt egy egész napos, kissé fárasztó utazással meg lehet tenni, de a német autópályák (még) sebességkorlátozás nélküli szakaszain javítható a részidő :)
Szombaton kora reggel kissé aggódva indultunk el a Spa főutcáján lévő szállodánkból, ugyanis éjszaka esett az eső és az előrejelzések szerint egész hétvégén bármikor várható volt csapadék, de szerencsére, végül kegyes volt hozzánk az időjárás mindkét napon. A pályáig tartó kb. negyedórás utat, sűrű erdőben, meredek emelkedőkkel és lejtőkkel tarkított kanyargós úton tettük meg, Francorchamps-ba érve pedig már a táblákat és a navigációt sem kellett figyelnünk, ugyanis egy csapat Ferrari kanyarodott ki elénk az egyik utcából, így a kis konvojhoz csatlakozva érkeztünk meg a helyszínre.
A pálya bejáratánál megkaptuk a karszalagokat és a programfüzetet, a hetekkel korábban elegáns borítékban elpostázott (!) részvételi matricát pedig még a reggeli indulás előtt felragasztottuk az Alfa szélvédőjére.
A paddockba érve, a szervezők készségesen mindenkit – az autómárkájának megfelelő – kijelölt helyre irányítottak, kis táblákkal jelezve, hogy kit, hol várnak a márkatársak.
A legtöbb résztvevő, értelemszerűen a megfizethetőbb kategóriájú Alfa Romeoval, Fiattal és Lanciával érkezett, de a prémium márkáknak sem kellett szégyenkezniük, csak ágaskodó lovacskás autóból kb 50 jött el, de számunkra a paddockban lévő benzinkútnál (!) egymás mellett tankoló három De Tomaso, és a mellettük várakozó Murcielago Roadster jelentette a legnagyobb meglepetést.
A társaság nagyon vegyes volt, Európa számos országából érkeztek a résztvevők, a legtöbben természetesen a Benelux államokból, de jelentős számban képviseltették magukat franciák, németek, angolok és skandinávok is. Magyar rendszámú autót nem láttunk, csak egy autóval, ketten képviseljük kis hazánkat. Az autópark rettentő sokszínű volt, általánosságban - márkától függetlenül - a legrégebbi gépek az 50-es évekből származtak, a legidősebb résztvevő egy 1932-es Lancia Belna volt. Számtalan olyan különlegességet láttunk végre testközelből, amihez eddig vagy csak múzeumban, kiállításon, vagy egyáltalán nem volt szerencsénk: Ferrari 250 GTE, De Tomaso Pantera, Lamborghini Miura, Alfa Romeo 8C és a 156-osból épített WTCC pályagép, Lancia Stratos raliautó, 42 éves Fiat 500, hogy csak néhányat említsünk. Az autók mellett a szponzorok és egyéb kiállítók, cégek sátrai is sok érdekességgel szolgáltak: autóápolási termékek, verseny-kellékek (bukósisak, tűzálló ruha, stb…), autómodellek, alkatrészbörze, tuningcuccok és több márkaklub is külön saját standdal volt jelen.
A pályán, mindkét napon, reggeltől estig folyamatosan „száguldoztak” a rendezvényen résztvevő autók, szigorú időbeosztás szerint, általában óránként változott a „menetrend”. Az angol Fiat Coupé klub tagjai annyian jöttek, hogy részükre a hétvége mindkét napján, külön egy-egy órát biztosítottak a rendezvény szervezői.
Mi vasárnap délelőttre, az egyik „vegyes csapatba” kaptunk időpontot, amikor mindenféle autót egyszerre engedtek ki, többek között egy Fiat 500-as és egy Ferrari 456-os társaságában vágtunk neki az egyórás őrületnek. Érthető módon nagyon izgultunk, a szimulátorból és a TV közvetítésekből centiről-centire ismert pálya végre ott volt előttünk a maga 7 kilométeres hosszával és mintegy 100 méteres szintkülönbségével. 2010-ben Monzában már megtapasztalhattuk az Alfa Romeo gyár négynapos centenáriumi ünnepségének keretében, hogy milyen óriási élmény versenypályán saját autóval végigmenni. Sejtettük, hogy valami hasonló vár ránk most is, itt annyiban volt más a helyzet, hogy nemcsak Alfa, hanem számtalan olasz autó vágott neki egyszerre a körözésnek. A 147-es Alfánk szinte teljesen „eredeti” állapotú, a motor 120 lóerős, így eszeveszett száguldásról szó sem lehetett, a gyárilag ültetett és keményített sportfutómű, az utazás előtt felszerelt vadonatúj Pirelli P Zero gumik és az egyedüli utólagos „tuningot” jelentő Steinhof versenyfékek azonban némi pluszt jelentettek.
A boxutcában állva, türelmetlenül vártuk, hogy zöldre váltson a lámpa és elindulhassunk, már mindenkinek „viszketett a talpa”, természetesen legjobban az Eau Rouge kanyarra voltunk kíváncsiak. A világ egyik, ha nem a leghíresebb kanyarja az alatta csörgedező patakról kapta a nevét, amelynek vize a környékről a patak által kimosott kőzetek miatt vöröses árnyalatú - innen a név „Eau Rouge”, azaz „vörös víz” franciául (szigorú értelemben véve azEau Rougea lejtő aljában elhelyezkedő balkanyar, a hegynek felfelé vezető jobbos aRaidillon, avagy "meredek emelkedő", míg a hegytető éles balosának nincs neve, de mára a köznyelv a teljes bal-jobb-bal kombinációt Eau Rouge-nak hívja). Végtelen hosszúnak tűnő percek után végre megkaptuk azt a bizonyos zöld lámpát, és a boxutcából egymás után kikanyarodva nekivágtunk a nagy kalandnak.
A pályát, gondolom mindenki ismeri, a boxból kijövet egy hosszú lejtő következik, aminek az alján „indul” felfelé az Eau Rouge egy meredek emelkedőn. De milyen emelkedőn! A közvetítések sem adják vissza igazán, hogy valójában mennyire durva a rövidtávon 24 méteres szintkülönbség. Az első balosból kigyorsítva, felfelé az emelkedőn szó szerint semmit nem lát az ember, még a fenti egyenes mentén álló több méter magas fenyők csúcsait sem. Nem tudom a Forma-1-es autók mekkora sebességgel mennek (ők padlógázon veszik), mi kb. 150-es tempóval még határon belül autózva hajtottunk át rajta. Az autó elbírt volna még többet is, de a mi bátorságunk hamarabb fogyott el, mint a Pirellik tapadása :). Nagyon különleges élmény, talán a hullámvasutazáshoz lehetne hasonlítani, de itt az ember nemcsak utas, hanem maga irányít. A pálya a Les Combes sikánig még végig enyhén emelkedik, majd az azt követő Malmedy jobbos után kezd el újra lejteni, kb. a hátsó hosszú szakasz előtti Stavelot kanyarig. Innen a buszmegálló (ami az átépítés után már nem buszmegálló, de az elnevezés megmaradt) felé haladva újra egy kisebb emelkedős szakasz következik, és még a célegyenes sem vízszintes, ott is kissé „felfelé megy” a pálya. A kanyarok többsége hosszú, nyújtott, még utcai autóval is padlógázas, kivételt a Les Combes és a célegyenes végi La Source jelentenek. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy a rendelkezésre álló egy óra alatt hány kört mentünk és milyen időket autóztunk, de nem is a stopper elleni küzdelem volt a lényeg, hanem egyszerűen az, hogy élvezzük ezt a különleges hangulatú pályát. Rengeteg spéci, átalakított autó volt, akik nagyon komoly tempót diktáltak, a Ferrari tulajdonosok is „odacsaptak a lovaknak”, a végén mindenki izzadtan, a fokozott koncentrálástól kissé fáradtan és fülig érő szájjal parkolt le a boxutcában.
Gyorsan eltelt a két nap, de a SpaItalia olyan tömény élményt jelentett, amit még napokkal később sem tudtunk igazán feldolgozni és amire életünk végéig emlékezni fogunk… A rendezvény egyébként rendkívül profi módon volt megszervezve és lebonyolítva, látszott a évtizednyi rutin, a résztvevők közül mindenki laza és kedves volt, bárkihez oda lehetett menni, megnézni az autóját, esetleg bele is ülni és közelebbről is megcsodálni. Nagyon sok olyan ismerős autóval és arccal találkoztunk, akik ott voltak a már korábban említett 2010-es milánói Alfa Romeo centenáriumi ünnepségen, a részvételről tanúskodó matrica a miénken kívül több másik autón is ott díszelgett.
Hétfő reggel elbúcsúztunk Belgiumtól, de hazafelé még három különleges helyszín várt ránk.
A belga-német határtól nem messze van Kerpen és úgy gondoljuk, nem kell bemutatni, hogy ez az amúgy átlagos német kisváros miről is nevezetes :) Sajnos, a Michael Schumacherről elnevezett gokart pálya zárva volt, de a személyzet készségesen beengedett minket fotózni egy rövid időre. Maga a pálya egyébként két részből áll, egy fedett és egy szabadtéri, amit jó időben össze is lehet nyitni. A bejárat melletti recepciónál Schumi legelső Ferrarija, az 1996-os F310 volt kiállítva (nemes egyszerűséggel a falra fellógatva), mellette vitrinben egy V10-es Ferrari Forma-1-es motor, a falakon bekeretezett újságcikkek az Öreg pályafutásának fontosabb eseményeiről. Az egyik kanyar mellett pedig a versenyautói vannak kiállítva egy dobogóra, többek között az első Benetton és az egyik világbajnok Ferrari is. A „versenyirányító központ” pedig egy óriási, kb. 4-5 méteres Schumi-féle bukósisakban kapott helyet. A bejárat mellett természetesen ajándékbolt, a parkoló mellett kis játszótér, ahol a gyerekek F1 autó formájú hintára ülhetnek fel, az építők még a legapróbb részletekre is odafigyeltek.
Kerpent elhagyva, dél felé indultunk, útközben elhaladva a Nürburgring mellett (ami szintén megér egy többnapos kirándulást, jövő évre már beterveztük, összekötve egy DTM futammal) a Hockenheimtől kb. 20 km-re lévő Sinsheim felé véve az irányt, ahol Európa legnagyobb közlekedési, hadtörténeti és repülési múzeuma van. A múzeum valójában két részből áll, az egyik Sinsheim szélén az autópálya mellett, a másik pedig a szomszédos Speyer városában. Időhiány miatt csak a sinsheimi részt néztük meg, ott sem mindent, értelemszerűen az autókra koncentráltunk. Az elmúlt évtizedekből többek között Fittipaldi 1978-as autója, a híres 6 kerekű Tyrrell, néhány Indy Car gép és Schumacher legelső, 1991-es Jordanje is ki volt állítva. Az utcai autók részlegéhez érve tucatnyi Ferrari, lánctalpas Lamborghini traktor (azt valószínűleg a legtöbb olaszautó rajongó tudja, hogy Ferruccio Lamborghini traktorok építésével kezdte pályafutását és Enzo Ferrari pökhendiségének köszönhetően kezdett sportkocsi gyártásba, de ez egy másik történet) és a saját nevét viselő autók mellett volt 1912-es, Ettore Bugatti által épített Peugeot is. A múzeum berendezői minden apróságra odafigyeltek, a kiállított DeLorean ablakában ott volt az a bizonyos sport almanach füzet is, ami a Vissza a jövőbe trilógiában is fontos szerepet kapott.
Sajnos, csak néhány óránk volt a múzeumot bejárni, ami kissé rohanós tempóban ugyan, de sikerült. Újra autóba ültünk és harmadik úticélunk felé vettük az irányt: a hockenheimi versenypálya célegyenesének tribünjébe épített szállodába, ahol utazásunk utolsó éjszakáját töltöttük. Több olyan helyszín is van a versenynaptárban, ahol közvetlen „pályaszállás” várja a vendégeket, ilyen a Nürburgring célegyenesébe épített hotel, de elég megemlíteni az utcai pályákat (Monaco, Szingapúr, Valencia) vagy az Abu Dhabi nagydíjnak otthont adó Yas Marina pálya közepén lévő „bálna alakú” Yas Viceroy luxushotelt (Spában, a célegyenes végi visszafordító La Source kanyarról is elneveztek egy elegáns szállodát, ami néhány méterre a névadójától található).
A Hotel Motodrom Hockenheimring egyszerű, de nagyon kellemes hely és meglepő módon a szoba- és étterem árai nagyjából hasonlóak, mintha az ember elmenne itthon egy közép árkategóriás panzióba. A szállodában minden, de tényleg minden a technikai sportokról szól: a bejáratnál egy 125-ös versenymotor fogadja a vendégeket, a szobakulcs karikáján egy kis fém Forma-1-es autó lóg, a folyosók és szobák falain mindenhol régi korokat idéző autós-motoros poszterek lógnak szépen bekeretezve. Az étterem és annak terasza a célegyenesre néz, a szálloda vendégei a szobájukból néhány lépéssel a tribünön lehetnek. Vacsora előtt volt még egy kis időnk, elmentünk megnézni a pálya történetét bemutató múzeumot, ami – őszintén szólva – kissé csalódást okozott. Kopottas, egyszerű volt az egész, az idén fennállásának 80. évfordulóját ünneplő pályától azért valami komolyabbat vártunk volna. Na jó, akadt néhány Forma-1-es autó és ki volt állítva Nico Rosberg egyik korábbi formula versenyautója, de összességében elég szerény volt a tárlat. A személyzetet pedig nem nagyon érdekelte, hogy egyáltalán van ott valaki rajtuk kívül, a telefonálás és internetezés sokkal fontosabb volt, mint a látogatók.
Reggel nagy meglepetésünkre Porsche klubos pályanap volt, így kb. 30-40 autó boxer motorjának hangját és turbóik süvítését hallgathattuk reggelizés közben, majd kora délelőtt elindultunk hazafelé és kényelmes tempóban késő délután már Budapesten voltunk.
A négynapos kirándulás minden perce élmény volt, mindegyik helyszínnek sajátos atmoszférája van és különleges élményekkel várja a technikai sportok szerelmeseit.
Papp Éva és
dr. Pócsföldi Tamás
