Ezer mérföld
A legendás, a világhírű… de vajon miért is olyan nevezetes a Mille Miglia?
A múlt
Ha a Ferrari korai történetéről hallunk-olvasunk, gyakran találkozhatunk a Mille Migliával, de sokunknak csak valami halvány emlék dereng fel, hogy „igen, volt valami olasz verseny valamikor régen, ahol jól szerepeltek a Ferrarik”. Agyunkban esetleg felvillan néhány fekete-fehér fotó vagy archív videofelvétel, ahol bőrsapkás versenyzők kapaszkodnak a kormányba, nyakig olajos szerelők serénykednek az autók körül, a nézők pedig az útszéli szalmabálákon ugrálva szurkolnak. Ferrari rajongóként valószínűleg mindenki tisztában van a gyár történetével és ezerszer hallotta az unalomig ismert sztorit, Enzo az Alfa Romeonál kezdte pályafutását és saját autógyára később gyakorlatilag az Alfából nőtte ki magát, ennek részleteibe most ne menjünk bele.
A Mille története 1926 decemberében kezdődött Brescia egyik kávézójában, amikor a reggeli espresso iszogatása közben három tehetős autóőrült fiatal, Aymo Maggi, Franco Mazzotti, Renzo Castagneto és a La Gazzetta dello Sport újságírója, Giovanni Canestrini arról beszélgettek, hogy ha már a franciáknak van egy híres Le Mans-i 24 órásuk, nekünk olaszoknak is kéne valami hasonló, de mégis kicsit más, valami grandiózusabb, jobb, látványosabb, nagyobb hírű. Tervükkel megkeresték a városi autóklub elnökét is, akinek tetszett a kezdeményezés, végül megszületett a nagy ötlet: mi lenne, ha nem versenypályán, hanem a fél országon átautózva, közúton mérnék össze tudásukat a pilóták és autók, így sokkal többen láthatnák őket és sokkal nagyobb hírverés lenne az esemény körül.
Elővettek egy Olaszország térképet, rajzolgattak, számoltak, mértek és megszületett a Brescia-Róma-Brescia útvonal terve, olaszos elnagyoltsággal kiszámolták, hogy néhány várost még érintve ez körülbelül 1600 kilométer, vagyis 1000 mérföld. Így lett a verseny neve Mille Miglia, amely 1927. március 26-án indult először útjára, ezt a Minoja-Morandi páros nyerte az azóta megszűnt OM márka volánja mögött, a mai autóversenyek tempójához szokott ember számára talán kissé viccesnek tűnő 77 km/h-s átlagsebességgel. A csúcstartó Sir Stirling Moss és navigátora, Denis Jenkinson, akik 1956-ban 722-es rajtszámú Mercedesükkel 157 km/h-s átlaggal teljesítették az 1600 kilométert, ami nagyjából 10 órás autózást jelent. Itt álljunk meg egy pillanatra: a rajtszám nem azt jelentette, hogy ennyi autó indult a versenyen, hanem a Mille szervezői egy speciális számozási technikát alkalmaztak; az indulás ideje „adta” a rajtszámot, vagyis a 722 azt jelenti, hogy a Moss-Jenkinson páros 7 óra 22 perckor vágott neki a száguldásnak.
Eleinte még nem igazán sikerült sem Olaszországot, sem Európát felizgatni a versennyel, de néhány évvel később a korabeli sajtóhíreknek köszönhetően már több százezer ember szurkolt az út mentén állva az egyre nagyobb létszámú mezőnynek, míg a 30-as évekre gyakorlatilag a fél országot megbénító népünnepéllyé nőtte ki magát. Természetesen az autógyártók is felfigyeltek és egy idő után kötelező volt ott lennie minden valamirevaló márkának. Az első években érthető módon az olasz autók voltak többségben, de aztán jöttek a németek, a franciák, az angolok is. A versenyzők között megtaláljuk a kor sztárjait, Tazio Nuvolarit Rudolf Caracciola-t, Juan Manuel Fangiot, Giuseppe Farinát és az első években Enzo Ferrarit is, aki később „a világ leggyönyörűbb versenyének” nevezte a Mille Migliát.
Mai szemmel nézve a Mille elég kemény volt, 1600 kilométert a mai rali-vb futamokon se mennek és a kor útjai, autóinak technikája sem volt túl biztonságos, rendszeresek voltak a balesetek, az elütött nézők, állatok és a sérült, súlyosabb esetben halott versenyzők. Reklám szempontból viszont felülmúlhatatlan értéke volt: az emberek úgy gondolták, hogy ha egy autó kibírja ezt az technikagyilkos ámokfutást, akkor valószínűleg a hétköznapokban is megállja a helyét.
A világháborús évek kivételével 1927-1957 között rendeztek Millét, mígnem egy súlyos, 11 ember halálát okozót baleset miatt beszüntették a versenyt. 1977-ben, a legelső futam 50. évfordulója alkalmából újra életre hívták a legendát, igaz a szervezők ekkor még csak egyszeri alkalomra gondoltak és kikötötték, hogy csak olyan korú járművekkel lehet rajthoz állni, amelyek az eredeti Millén is indulhattak volna. Most már nem a gyorsaság számított, hanem a klasszikus veteránversenyek szabályai szerinti átlagtartós-pontozós rendszert alkalmazták. Ezután újabb szünet jött, a következőre öt évet kellett várni, a szervezők ekkor jöhettek rá, hogy egyrészt minden évben lenne igény a versenyre, másrészt üzleti vállalkozásnak sem rossz, így egyre szervezettebb és egyre nagyobb keretet öltött a rendezvény.
A jelen
Napjainkban az olasz sajtóban minden évben óriási publicitást kap. Természetesen ez nemcsak egy veterántúra, hanem fontos társasági esemény, ami néha már sznobizmusba és rongyrázásba hajlik, de ez kit érdekel, ha olyan autókat láthatunk testközelből, menet közben, amiket egyébként múzeumban, körbekerítve őriznek?! Akik nem tudnak ellátogatni a minden évben május közepén rendezett versenyre, azokat egész évben várja Brescia határában a Mille Miglia Múzeum, amelyet egy XIV. századi kúriában rendeztek be és rendkívül színvonalas gyűjteménnyel büszkélkedhet. A több épületet is elfoglaló, lenyűgöző berendezésű kiállítás időrendi sorrendben, évenkénti bontásban mutat be mindent, ami az 1927-1957 között megrendezett „száguldó cirkusszal” kapcsolatos.
A bejárattól kezdve végig vörös padló vezet keresztül a termeken, ezt helyenként üvegpadlózat töri meg, amely alatt a verseny által érintett egy-egy város eredeti útburkolatának néhány négyzetméteres darabja látható. A hibátlanul restaurált autók (Alfa Romeok, Lanciák, Fiatok, BMW-k, Mercedesek, Ferrarik és egyéb márkák) mellett rengeteg eredeti, a versennyel szorosan és kevésbé szorosan összefüggő tárgy van elhelyezve „előre eltervezett rendetlenségben”: ruhák, szerszámok, olajos hordók, benzinkút fejek, gumik, stopperórák, itinerek, fényképezőgépek, újságok, fotók, terepasztalok, zászlók és egyéb kiegészítők. Rengeteg plazma TV van mindenütt, ahol filmösszeállítások elevenítik fel a korabeli versenyek hangulatát, a vörös út végén pedig óriási vitrinekben szinte mindegyik egykori induló autó modellje ki van állítva, ezek különböző magángyűjtemények darabjai voltak. A kiállításhoz kapcsolódik egy látogatóktól elzárt kb 50.000 oldalas, eredeti dokumentumokat tartalmazó irattár, ahol évekre lebontva pontosan archiválva van minden fontos információ, ami a versenyekkel kapcsolatos.
2006 nyarán volt szerencsém megnézni a múzeumot, ha valaki Észak-Olaszországban jár, néhány órás kitérőt mindenképpen megér a látogatás. Akkor csak az udvaron és az előtérben engedtek fotózni, a múzeum bejáratánál azonban elvették a fényképezőgépet, nem tudom azóta ez változott-e.
Ahogyan régen, úgy napjainkban is a híresek és gazdagok kiváltsága a versenyen való indulás, a világ autóbolond milliárdosai és arisztokrata családjai között sikknek számít olyan veteránautót birtokolni, ami korából adódóan indulhat a Millén. Még itt is van egy szűkebb kör az eliten belül, mégpedig azoké, akiknek nemcsak korban megfelelő autó áll a garázsban, hanem az autójuk indult is a klasszikus versenyen 1957 előtt, ezt természetesen korabeli dokumentumokkal és fotókkal kell bizonyítani a rajt előtt. A szervezők kitüntetett figyelmet ezeknek az autóknak: ők kapnak egy vörös nyíllal (a verseny hivatalos szimbólumával) díszített „1000 miller” jelvényt, ami jelzi, hogy autójukkal már a történelmi versenyek valamelyikén is rajthoz álltak a korábbi tulajdonosok. Az indulók között óriási presztízsnek számít, ha valakinek az autóját ilyen matrica díszítheti, ez a szűk körű társaság a Mille Miglia Community, amelynek külön saját zártkörű honlapja van, ahol a tagok kapcsolatot tartanak egymással. Természetesen nem elég csak egy korabeli autó, egy-egy jelentkezőnek évekig kell várnia, mire rajthoz állhat, mert a résztvevők létszáma az óriási túljelentkezés miatt limitálva van, nem lehet olyan könnyen bekerülni ebbe az illusztris társaságba. Ha valaki mégis a szerencsés kiválasztottak közé kerül, akkor már „csak” a 7500 euro nevezési díjat kell befizetnie és indulhat. Ebben minden benne van, a pilóta és a navigátor szállása, ellátása és sok egyéb szolgáltatás, de a mostani árfolyamon több, mint kétmillió forint azért mutatja, hogy nagyon nem az átlagemberek világa ez. Ehhez még olyan „apróságok” jönnek hozzá, mint például az autó eljuttatása, majd hazaszállítása a verseny előtt és után, ami mondjuk egy amerikai induló számára komoly logisztikai feladat.
A program a minden évben szokásos menetrend szerint zajlik: első napon hivatalos megnyitó, gépátvétel, sajtókonferencia és délután szentmise a Duomo Vecchio-ban. Másnap a nagyközönség is megtekintheti indulás előtt az autókat Brescia főterén, de szigorúan csak a mára már legendássá vált és a verseny egyik védjegyének számító fakorlátok mögül. Délután a mezőny nekivág az embert és gépet próbáló távnak, hogy két nappal és ezer mérfölddel később visszatérjenek a főtérre. A díjkiosztóra az utolsó napon került sor a város nagyszínházában, amelynek érdekessége, hogy a győztesnek járó ezüst kupa 170 centi magas, ami rekordnak számít az autóversenyzés világában kiosztott, győztesnek járó díjak között.
Az eredeti, klasszikus Mille Miglián az Alfa Romeo büszkélkedhet a legtöbb sikerrel, az akkori 24 versenyből 11-et nyertek meg. A Mercedes kettő, a BMW, a Lancia és az azóta „kihalt” OM pedig egy-egy győzelemmel állnak a listán. Ferrari 1947-ben építette első „saját” autóját, egy évvel később már meg is nyerte a Millét, ezt versenyzői később még hétszer ismételték meg, így egykori munkaadója után a második legsikeresebb márka a verseny történetében. Annak idején a Forma-1 mellett a Mille Miglia volt az a verseny, ahol az ágaskodó ló legendája megszületett és máig élő hírnevét, presztízsét megalapozta.
A jövő
Az Olaszország és az elmúlt száz évben ott gyártott autók iránt gyengéd érzelmeket tápláló emberként reménykedjünk benne, hogy még sokáig láthatjuk ezt a guruló múzeumot, mert lesznek olyan elvetemült autómániások, akik életben tartják majd „a világ legszebb autóversenyét”. A Mille a fura nevű angol rendezőt, Philip Rattray Selkirket is megihlette és 2007-ben készült egy film „Mille Miglia – The spirit of a legend” címmel.
A rendezvény hivatalos weboldala a www.1000miglia.eu, ahol minden fontos információ elérhető a múzeumról, a történelemről és mindarról, amit a vörös nyíl legendája jelent.
Pócsföldi Tamás
