Az 1898-ben született Enzo Ferrari, aki ifjúkorában maga is versenyzett, 1929-ben alapította meg a Scuderia Ferrari versenycsapatát, amely azóta 
mitikus és vezető szerepet szerzett magának az autósportban. A következőkben a legendás kommentátorral, Murray Walkerrel tehetünk egy rövid időutazást.
"Ferrari történelmének igazi sikerei akkor kezdődtek, amikor belátta Enzo, hogy nagyobb tehetsége van szervezési kérdésekben és versenysportprojektek felügyelésében, mint korának nagy pilótái ellen vívott harcokban. Először az Alfa Romeo számára dolgozott versenyigazgatóként, mielőtt 1929-ben megalapította a Scuderia Ferrarit, amely először még Alfákkal állt rajhoz. Ahhoz, hogy Enzo bonyolult személyiségét jellemezze az ember, néhány elég kemény kifejezeést kell használni: diktatórikus, manipulatív, önkényes, rafinált, harcias. A született irányító és szenvedélyes versenyző azonban olykor melegszívű, kedves és gondoskodó is tudott lenni. Az autóit azonban sokkal inkább a szívén viselte, mint azokét, akik vezették ezeket. A legfontosabb számára az erős motor volt – legszívesebben V12-es aggregátokkal dolgozott. Ha pedig valami rosszul alakult, akkor mindig a versenyzőit hibáztatta, nem a kocsijait.
Az 1920-as évektől haláláig Enzo Ferrari olyasmi volt, mint a motorsport istene, hatása még ma is érezhető. Autói és pilótái több futamot és bajnokságot nyertek, mint az összes vetélytársa; és itt nem csak az együlésesekről beszélek, hanem a kilenc Le Mans-diadalról, a nyolc Mille Miglia-győzelemről és a hét Targa Florio-diadalról is. Legendás pilótái többek között Tazio Nuvolari, Alberto Ascari, Juan Manuel Fangio, John Surtees, Niki Lauda, GIlles Villeneuve, Alain Prost és NIgel Mansell, aki a legutolsó versenyző volt, akit Enzo saját maga szerződtetett. Az új éra nagy versenyzői Michael Schumacher, Kimi Raikkönen, Felipe Massa és Fernando Alonso. Amikor Ferrari még főnök volt, támogatta a pilótái közötti harcot. Elvetette azt, hogy egyiket előnyben részesítse a másikkal szemben.
A nagyszerű sportunk történelmében valóban nem volt még senki sem, akinek csak megközelítően is ennyi sikere és ekkora hírneve lett volna. Néhány héttel Enzo Ferrari halála után 1988-ban Monzában voltam, hogy élőben élhessem át az Olasz Nagydíjat – ez volt az egyik legérzelmesebb verseny, melyet valaha is láttam. Noha a McLarenek dominálták az egész évadot, Monzában mindkét autójuk kiesett, így a végén Gerhard Berger és Michele Alboreto Ferrarijai arattak kettős győzelmet hazai közönség előtt. A Tifosi extázisba esett és én is hasonlóan cselekedtem a kommentátorfülkében. Szívesen gondolok bele abba, hogy talán Enzo azon a napon a hatalmas égi birtokában ült és ugyanúgy örvendett, mint mi itt lent.”
