Ferrari 312 F1-67 – 1967
Az 1967-es évvel egy legendás korszak örökre lezárult a Száguldó Cirkusz történetében, ez volt ugyanis a „szivarautók” utolsó szezonja, 1968-tól minden csapatot egyre jobban izgatott az „új őrület”: az aerodinamika és a leszorítóerő tudománya. Egy-egy szárny már feltűnt az év során az autókon, de ekkor még csak első bizonytalan lépéseiket tették meg a mérnökök.
A pilóták között óriási átigazolási hullám söpört végig, az előző évi világbajnok Brabham csapatot leszámítva gyakorlatilag mindenkinél cserék történtek. A Ferraritól távozott az 1964-es világbajnok John Surtees, miután kapcsolata megromlott a csapat vezetésével, így Lorenzo Bandini mellé az új-zélandi Chris Amon érkezett. Ebben az évben robbant be a Forma-1-be a Cosworth, amely első győzelmét Zandvoort-ban szerezte a holland nagydíjon, Jim Clark és a Lotus csapat révén.
A Ferrari 312 F1-67 a tavalyi évben használt modell továbbfejlesztett változata volt, amelyen a főtervező Mauro Forghieri radikális változtatásokat eszközölt: a korábbi hengerenként két szelep helyét három vette át (két szívó és egy kipufogó), a szokatlan formája miatt „spagettinek” gúnyolt kipufogórendszer a motor tetejére került, az 589-es kódjelű karosszéria súlyából sikerült lefaragni 50 kilót, így közelebb kerültek az 500 kilós limithez. A 60 fokos hengerszögű V12-es teljesítménye kb. 390 lóerő volt 10 ezres fordulaton.
Az évad szokatlanul korán, január 2-án kezdődött a dél-afrikai Kyalamiban (amely 1965 után került vissza a naptárba), ide a Ferrari és a McLaren nem utazott el. A következő futam május elején Monaco volt, ahol már teljes létszámban rajthoz állt a mezőny. Érdekesség, hogy a két futam közötti hónapokban több, a világbajnoki értékelésen kívüli nemhivatalos versenyt is rendeztek, ahol elindult a csapatok egy része. Az évad egyébként 11 hétvégéből állt, bekerült a naptárba kanadai nagydíj, amelyet ekkor még a Mosport International Raceway pályán rendeztek és ebben az évben adott először otthont a francia nagydíjnak Le Mans.
Az 1967-es monacoi futam „fekete hétvégeként” vonult be a Ferrari történelmébe: a versenyen Bandini a tengerparti szakaszon (nagyjából a mai alagút utáni sikán környékén) megcsúszott és a pálya melletti szalmabáláknak csapódott. Autója kigyulladt, testének 70%-a megégett és három nap múlva belehalt sérüléseibe. Chris Amont egy defekt hátráltatta a futamon, harmadikként sikerült célba érnie.
Bandini halálát követően a csapat több pilótát is bevetett az év hátralévő részében, de a balszerencse folyamatosan üldözte a Scuderiát. Mike Parkes lett az első „beugró”, aki Spában óriási balesetet szenvedett és bár túlélte, de ez versenyzői karrierjének végét jelentette (ezt követően egyébként még sokáig dolgozott Maranelloban, tesztpilótaként és mérnökként). A csapatnak ismét új versenyzőt kellett keresnie, de sem Ludovico Scarfiotti, sem Jonathan Williams nem vált be, előbbi egyetlen pontot szerzett, utóbbi pedig nullázva zárta az évet.
A szezon folyamán ádáz harc alakult ki Denny Hulme, Jim Clark és Jack Brabham között a világbajnoki címért, amelynek sorsa csak az utolsó futamon dőlt el Mexikóban. A nagydíjat ugyan megnyerte Clark (Brabham és Hulme előtt), de az összesítésben Hulme három ponttal világbajnok lett Brabham előtt, akinek csapata a konstruktőri címmel vigasztalódhatott. Chris Amon négy dobogójának és pontszerző helyeinek köszönhetően ötödikként végzett az összesítésben, a Ferrari pedig szintén az ötödik helyre ért oda a konstruktőri tabellán.
