Ferrari 312 T2 – 1976
Az 1976-os év több szempontból is emlékezetes és a Formula-1 történelmének talán egyik legizgalmasabb szezonja volt. Az előző évben Niki Lauda megnyerte első világbajnoki címét a Ferrarival és jó esélyekkel vágott neki a ’76-os évadnak is. Enzo Ferrari nem változtatott pilótapárosán, ezúttal is az svájci Clay Regazzoni vezette a másik autót.
A csapat az előző évi 312T modellt használta az első három futamon és Lauda megnyerte a brazil és a dél-afrikai, Regazzoni pedig a nyugat-amerikai nagydíjat. A technikai szabályok változása miatt a spanyol nagydíjon már a módosított T2-essel álltak rajthoz, a legfontosabb újítás a versenyzők feje felett lévő légbeömlő eltüntetése és ezzel egyidejűleg az oldalsó airbox dobozok megnagyobbítása volt. Néhány centivel megnőtt a tengelytáv és módosítottak a felfüggesztésen is. A motort illetően nem történt sok változás az elődhöz képest, továbbra is 180 fokos V12-es volt, amely kb. 500 lóerőre volt képes 12.200-as fordulatszámon.
Lauda öt győzelmével kényelmes előnnyel vezette a világbajnokságot, amikor augusztus 1-jén a Nürburgringen drámai balesetet szenvedett és kis híján bennégett autójában. Túl korán váltott esős gumikról szárazra és az Adenau Brücke utáni részen elvesztette uralmát autója felett, a szalagkorlátnak csapódott, majd miután visszasodródott a pályára, az utána érkező Brett Lunger belerohant Surtees-Fordjával. A balesettel kapcsolatban rengeteg találgatás és legenda keringett, végül a hivatalos vizsgálat megállapította, hogy a kötelező tűzoltó készülék nem volt beszerelve a Ferrariba, illetve az akkumulátor sem volt megfelelően rögzítve az autóban. Ennek azért lett volna jelentősége, mert egy speciális, a bukósisakba vezető cső volt rákötve, amely 60 másodpercen keresztül friss levegőt juttat a sisakba baleset és tűz esetén. Áramforrás híján a szerkezet nem tudott működésbe lépni, ezért sérülhettek meg Lauda légzőszervei. Az utána érkező Harald Ertl, Brett Lunger, Arturo Merzario és Guy Edwards azonnal megálltak mellette és segítettek a mentésben. Évekkel később megkérdezték Laudát, hogy hasonló esetben ő megállt volna-e, mire sokak felháborodására kijelentette, hogy nem, mert őt a versenyzésért fizetik.
Lauda csodával határos módon hat héttel a balesete után újra autóba ült Monzában és az évad hátralévő részében óriási harc bontakozott ki közte és a McLaren pilótája, James Hunt között. Egészen a szezonzáró japán nagydíjig nyitott volt a bajnokság, ahová Lauda három pontos előnnyel érkezett. A futam heves esőben rajtolt, több pilóta is tiltakozott, mondván túlságosan veszélyes ilyen időjárásban versenyezni. Lauda a második kör után egyszerűen kijött a boxba és közölte, hogy öngyilkosság ekkora esőben vezetni, később többen is a szemére vetették, hogy túlságosan gyáva volt. Hunt előtt megnyílt a lehetőség és a világbajnoki címhez elég volt neki a negyedik helyezés is, a nagydíjat végül Mario Andretti nyerte meg, Hunt harmadik helyen ért célba és egyetlen ponttal (69-68) megnyerte a világbajnoki címet Lauda előtt. A Ferrari a negyedik konstruktőri világbajnoki címével vigasztalódhatott, amelyet sikerült elhódítaniuk a McLaren elől.
